„THE PROCESS OF RE-LEARNING BODIES” (A TESTEK ÚJRAÉRTELMEZÉSÉNEK FOLYAMATA) – YAGAZIE EMEZI FOTÓJA

A fotó közepén álló nő egy kéttónusú fal felé néz. Karjait kényelmesen összekulcsolja a háta mögött, fejével kissé balra fordul, így láthatóvá válik az arcának egy része. Piros kalapot visel, melyet egy csat fog át a karima fölött, és egy nyitott hátú, korallszínű ruha van rajta. Jobb lapockáján világosabb tónusú, domború heg húzódik sötét bőrén. Az egyenetlen felületű sebhely, amelyet részben takar a nő ruhája és fekete melltartópántja, egészen a jobb karja belső oldaláig kígyózik, mígnem teljesen beleolvad a nő természetes bőrszínébe.

A nő testének csak a felső részét látjuk. Rövid, göndör haja kikandikál a sapkája alól, s bár a szemei nem látszanak, bal fülcimpájában egy arany fülbevaló fénylik.

Elég közel vagyunk ahhoz, hogy lássuk: a hátán lévő, egyébként tökéletesen kivehető heg nem egy közelmúltbeli sérülésből származik. Kellő idő telt el a sebhely begyógyulásához, s bár az idővel esetleg el fog halványulni, a sérülés fizikai emlékeztetőjét nagy valószínűséggel most már örökké viselni fogja magán.

Ezt a fotót 2017-ben készítettem Libériában, az első magáncélú projektem, a „The Process of Re-learning Bodies” (A testek újraértelmezésének folyamata) keretében. Azt kezdtem el kutatni, hogy Afrika-szerte hogyan alkalmazkodnak a traumák túlélői a megváltozott testükhöz, miközben az látható, hogy ott teljesen hiányzik a testpozitivitás ma oly divatos kultúrája.

Amikorra elkészült ez a fotó erről a nőről, ahogy egy kék-fehérre festett fal előtt áll, már jelentős időt eltöltöttem hegek dokumentálásával. Ekkor már nem jelentett gondot számomra, hogy megszólítsak embereket és a sérüléseikről kérdezzem őket – a hegek mögötti történetekről és arról, hogyan birkóznak meg a nyomot hagyó jegyekkel, amelyektől megváltozott a testük.

Ez a projekt arról szól, hogy a különféle közösségekhez tartozó közösségek hogyan viszonyulnak a hegeikhez, és a projektet elsődlegesen az határozta meg, amit a kontinensen láttam. Az afrikai emberek hegeit ábrázoló, általam látott fotók többségét fehér emberek készítették, és ezek a képek gyakran azokra fókuszáltak, akik szörnyű bántalmazás, erőszak vagy terrorizmus áldozatai voltak. Ezt a megközelítést groteszknek találtam. Emlékszem, hogy láttam egy képet egy afrikai nőről, akit jelentős hegek borítottak, felül teljesen meztelen volt, és a földön ült. Miért kellett a földön lennie? Miért nem egy széken ült? Nyilván fontosak a hegek, a sérülések és az ezekhez kapcsolódó traumák, de attól még az ezeket elszenvedő embert lehetne méltósággal ábrázolni.

Rádöbbentem, hogy ez a társadalomban is tükröződik: sokan a groteszk iránti elragadtatással nézik a hegeket, én viszont egy másfajta, visszafogottabb valóságra akartam ráirányítani a figyelmet. Hiszen rengeteg heg nem erőszak vagy bántalmazás eredménye.

Néha autóbalesetek, néha forró víz vagy égési sérülés után maradnak.

Az ezen a képen szereplő nő hege egy közúti balesetből származik. S bár gyakran hosszú történetek szólnak egy-egy heg keletkezéséről, szívesebben összpontosítok arra a tartós hatásra, amelyet maguk után hagynak – nem csupán fizikailag, de abból a szempontból is, hogy milyen érzést keltenek az emberekben. Ugyanis az érzelmeink azok, amelyek tartósan megmaradnak. Gyakran még maguknál a hegeknél is tovább tartanak, ahogy azok elhalványulnak és esetleg el is tűnnek.

Ez a fotó és az a sorozat, amelyből származik, személyesen is nagyban érint. Egy gyerekkori autóbaleset után maradt rajtam egy hatalmas heg, amelyet a mai napig viselek. Nigériai nőként arra voltam kíváncsi, hogy a közösségeink hogyan hatnak arra, ahogy a hegeinkre tekintünk és ahogy ilyenkor újraértelmezzük saját testünket. Úgy nőttem fel, hogy nem érdekelt a hegem, de azáltal, hogy egy másik közösségbe kerültem, az én történetem is megváltozott.

Emlékszem, hogy gyerekként Nigériában mennyire természetesen és nyíltan kezelték a hegemet. Teljesen idegen emberek kérdezték meg: „Úristen, mi történt veled?”. De amikor tanulás céljából Amerikába költöztem, az emberek megbámultak, nem szóltak egy szót sem, majd elfordították a fejüket. Életemben először feszélyezve éreztem magam.

Ahogy ez a projekt zajlott, kezdtem egyre közelebbi felvételeket készíteni az emberek hegeiről. Néha olyannyira közel mentem, hogy a képeken alig lehetett kivenni, hogy egy ember heges bőrét vagy egy tájat látunk. Nehéz volt megállapítani a különbséget, és pont ez tetszett annyira. Bőrünk gyógyulási mintázatai olyanok, mint a természetben látható mintázatok.

Ez a Canon 5D Mark III fényképezőgéppel készült felvétel a projekt felénél született, és próbál kapcsolatot találni a bőrünkön fellelhető jegyek és a különféle domborzati jegyek között. A nő testén lévő heg olyan kacskaringós, mint egy folyó: a hátától indulva a vállán át a karja belső oldaláig ér. Pont ez volt a célom, hogy megmutassam a párhuzamot a testünk gyógyulási folyamata és a természeti világban már régóta fennálló mintázatok között.

Tetszik, ahogy ez a megközelítés megmozgatja az emberek képzeletét. Ezáltal megváltozik a perspektívája és az irányultsága is annak, ahogy a hegekre tekintünk. Kíváncsiságot ébreszt bennünk, és segít túllátni a test által elszenvedett sérülésen, hogy inkább a gyógyulás módját tekintsük.

Mindig különösnek találtam, hogy az embereket mennyire vonzzák a hegek létrejöttének naturális részletei. Szerettem volna helyreállítani az egyensúlyt, hogy kevésbé az a morbid kíváncsiság kerüljön előtérbe, amitől az ilyen emberek „másnak” tűnnek a szemükben. Ezt a dolgot ki akartam venni a narratívából. Ki akartam venni az arcokat és a testeket, és így a morbiditást is, hogy csak a kíváncsiság maradjon.

Miközben ezen a projekten dolgoztam, valaki azt mondta: „Az emberek csak a hegre figyelnek, és megfeledkeznek a sérülésről.” Ez belém égett. Mi lenne, ha nem így tekintenénk a hegekre? Mi lenne, ha az emberek más szemszögből tekintenének rájuk, és gyönyörű mintáknak látnák őket? Könnyen felismertem a testünkön lévő nyomok és a természetben fellelhető nyomok közötti hasonlóságot, és remélem, hogy a munkáimban mások is észre fogják ezt venni.

Bízom benne, hogy ez a fotó jól szemlélteti azt, hogy a testünk sajátos regenerálódási módja maga is egy természeti jelenség. És hogy nem elég, ha a társadalom ezt felismeri, de el is kell fogadnia.

Tudj meg többet Yagazie Emezi Canon nagykövetről 