„Future” (A jövő) – Ian Treherne fotója

Ezen a portréfotón egy fiatal nőt látunk, aki vágyakozva néz a képkocka jobb felső sarka felé. A munkáim többségéhez hasonlóan ez a kép is fekete-fehér. A nő sima bőrének és váll alá érő, hullámos hajának világosabb árnyalatai kontrasztot alkotnak a mélyfekete háttérrel és a nő által viselt sötét felsővel.

Kissé balra fordul, miközben a feje az ellenkező irányba néz el a válla felett. Sűrű, sötét szemöldöke és telt ajkai vannak, s míg a bal szeme, amelyet mi a jobb oldalon látunk, magabiztosan néz a középtávolba, a másik szeme hiányzik.

A kép a fény és az árnyék szimfóniája, az a küzdelem, amellyel felül akarnak kerekedni egymáson. A legvilágosabb részek – az arca, az orra hegye, a szabadon hagyott válla – a középpontól kissé jobbra láthatók. Sötét felsőrészére és nyakára nem vetül fény, ezek majdnem olyan sötét árnyalatúak, mint a fekete háttér.

Ian Treherne vagyok. Mivel 2-es típusú Usher-szindrómával születtem, amelyhez retinitis pigmentosa is társul, vak és süket is vagyok. Ezt a fotót a fogyatékkal élő modellről, Olivia Deane-ről készítettem a Canon 7D fényképezőgéppel és egy 17–40 mm-es objektívvel

Mindig is imádtam azt az élményt, hogy megcsodálhatok egy képet, főleg ha az fekete-fehér, mert a monokróm árnyalatok valahogy az időtlenség érzetét keltik.

Amikor 15 éves voltam, az orvosok azt mondták, hogy fokozatosan el fogom veszíteni a látásomat, és ez a hír teljesen lesújtott. Egyszerre uralkodott el rajtam a félelem és az a sürgető késztetés, hogy minél több dolgot lássak és megtegyek, amíg még lehetséges. Kitartásom, bátorságom és makacs eltökéltségem arra sarkallt, hogy megvalósítsam azt az álmomat, hogy fotós legyek. A számos próbálkozás és kudarc sok mindenre megtanított, és amellett, hogy autodidakta módon képeztem magam, a század legnagyobb fotóművészeitől, például Nadartól is rengeteget tanultam.

A vakság azt jelenti, hogy az embernek bizonytalan úton kell járnia – szó szerint és átvitt értelemben is. Sérülékenyebbnek érzem magam másoknál, és keményebben is kell dolgoznom azért, hogy beteljesítsem az emberi feladatomat – hogy részt tudjak venni az életben és a társadalomban.

Mivel korlátozott a látásom, másképp látom és élem meg a világot, a valóság számomra a sötétség közvetítésével jut el, és az érzékeimre kell hagyatkoznom ahhoz, hogy felül tudjak kerekedni az élet nehézségein.

A fotózás hihetetlenül fontos számomra, mivel lehetővé teszi, hogy hidat építsek az emberek felé, és így kapcsolódjak hozzájuk. A világról alkotott képemet és a vakságommal járó küzdelmeket az objektíven keresztül közvetítem, ezáltal a legjobbat tudom kihozni a modellemből, őszinte portrét alkotva meg róla, hiteles érzelmekkel átitatva.

A fekete-fehér fotózáshoz való vonzódásom a gyerekkoromig vezethető vissza, mert előszeretettel néztem némafilmeket. Mivel teljesen süketen születtem, nagyon érdekeltek a szavak nélküli filmek, mert így a mozgóképekre és a képi világra tudtam koncentrálni.

A film iránti szenvedélyem egyre csak fokozódott, és olyan ikonikus rendezők noir filmjein nőttem fel, mint Orson Welles, Carol Reed és David Lean. Időközben viszont beleszerettem a modern nagyágyúk, például Stanley Kubrick, Martin Scorsese és Wes Craven munkáiba is, és alaposan tanulmányoztam az operatőri munkájukat és a filmművészetüket.

Bár színvak is vagyok, a fekete-fehér fotók akkor is vonzanának, ha nem lennék az. Ha az ember megszabadul a színek okozta „zajtól”, akkor kizárólag a kontrasztra, a középtónusokra és a csúcsfényekre tud koncentrálni, amelyek végső soron meghatározzák egy kép forma- és gondolatvilágát.

A portréfotózásban az alany személyiségében rejlő erőn keresztül átjön a jelleme is, így a hétköznapiból valami különleges lesz. Remélem, hogy ezt a benyomást kelti az Oliviáról készült portré is.

Nemrég született meg a kisfia, Kaito, szóval egy újdonsült anyukáról van szó, aki 14 évesen veszítette el a jobb szemét a rák egyik fajtája, a retinoblasztóma miatt. Ezt a betegséget többnyire az öt év alatti gyerekeknél szokták diagnosztizálni, így ő az egyetlen, akit ilyen idősen diagnosztizáltak ezzel a betegséggel.

Olivia azt mondta nekem, hogy a hiányzó szemét szereti a legjobban magában. „Ez ösztönzött arra, hogy megtegyem mindazt a dolgot, amit az elmúlt években el sikerült érnem” – mesélte. „Ennek köszönhetően vagyok ma a lehető legboldogabb.”

Ennek a képnek a „Future” (A jövő) címet adtam, utalva arra, hogy ki is jelenleg Olivia, és mit szeretne majd elérni. Mesélt arról, hogy szeretné inspirálni és bátorítani a fogyatékkal élőket, hogy fogadják el a másságukat és az eléjük tornyosuló nehézségeket. Tulajdonképpen azt mondta ezzel, hogy tegyük korszerűbbé a társadalmat, amelyben élünk, és teremtsünk egy olyan jövőt, amelyre a következő generáció büszke lesz.

Oliviához hasonlóan én is elfogadtam, hogy más vagyok, és ez a munkámnak is szerves részévé vált. Vak fotósnak hívom magam, nemcsak azért, hogy másokat inspiráljak, de azért is, hogy a társadalmat arra késztessem, gondolja újra azt, ahogy a vak emberekhez általában viszonyul.

Tudtam, hogy ezzel meg tudom változtatni a társadalom gondolkodását, mivel a tény, hogy vak létemre fotózok, eltér a normától, és ezáltal a szokásos hozzáállás is megkérdőjeleződik. Szeretném a saját példámmal inspirálni azokat, akik szintén vakok, és esetleg elgondolkodtak azon, hogy a fényképezőgéphez nyúlnak, de a sztereotípiák és előítéletek miatti félelmükben tartanak attól, hogy nekik nem „szabad” kibontakoztatniuk a kreativitásukat.

A vakság széles spektrumon helyezkedik el. A szokásos sztereotípia egy kis hányadon alapszik, akiket a társadalom gyakran faggat, megkérdőjelez és elítél, mindegy, mit csinálnak.

Vakként az embert mindig próbálják beskatulyázni. Ugyanúgy, ahogy Olivia is előnyt kovácsolt a fogyatékosságából, az én lázadó természetem is mindig elutasította, hogy más emberek véleménye szorítsa korlátok közé.

Tagadhatatlan, hogy vaknak lenni nehéz dolog, de bárhonnan tudok ihletet meríteni. Nemcsak fotósoktól, hanem parasportolóktól is. Az a közös bennünk, hogy ők is egy másfajta szemléletmóddal írják át a szabályokat és szakítanak a berögződött sztereotípiákkal, amelyek még ott lappanganak a társadalomban.