„A Smile in the Rubble” (Mosoly a romok között) – Muhammed Muheisen fotója

A fotó közepén egy fiatal afgán lány áll egy háromkerekű fa talicskában. Levendula színű shalwar kameezt (hosszú ujjú inget nadrággal) és ibolyaszínű fejkendőt visel, jobb kezét egy rózsaszín lufi felé nyújtja, amely csak pár centire lebeg a feje felett. Teste a kép jobb oldala felé dől, fejét hátrafelé dönti, szemei pedig felfelé néznek, miközben a lufira mosolyog.

A háttérben a bal oldalon egy sokkal fiatalabb gyerek látható pulóverben, amint épp a kép közepén lévő lányt nézi, karjait pedig a magasba tartja örömében. Kissé jobbra, az előtérben lévő talicska mögött egy másik talicskát látunk, amelyet díszesen lefestettek különböző színekre. Ebben egy másik lány ül. Ő sötét színű fejkendőt visel, és karjaival gyengéden átölel egy gesztenyebarna sapkát viselő kisfiút. Mindketten a lufival játszó lányt bámulják, és közben mosolyognak.

A háttérben, a kép jobb szélén egy tehén legelészik, feje és sötét szarvai a földet érik. A tehén mögött egy kis épület lepusztult téglafalát látjuk. A kép közepén, a háttérben egy másik tehén áll két kecske mellett. Távolabb, balra egy kissé nyitva hagyott faajtó látható. A képen egészen balra gyerekek állnak sorban, hogy édességet vásároljanak egy rögtönzött vegyesboltban.

A képet a barna tégla sivár színei uralják, lent a földön a sár és a fű tompa árnyalata, a bal felső sarokban pedig a füstös égbolt határozza meg. Viszont a gyerekek – rájuk jellemző módon – színekkel és fénnyel telítik meg a fotót.

Habár a képet Pakisztánban készítettem, ezen a fotón mindegyik gyerek afgán menekült. Ugyan a környezet nagyrészt nyomasztó hatást kelt, a középen lévő lány mégis egyfajta varázslatot és erőt sugároz élénk színű ruházatával és ártatlan, széles mosolyával. A szegényes környezetet ő maga, a rózsaszín lufi és a többi gyerek ellensúlyozza, ahogy egy pillanatra pont azt teszik, amit minden gyerek a világ bármely részén: játszanak.

A lány már elég idős ahhoz, hogy tudja, az élete igazságtalan, és hogy a körülményei sokkal jobbak is lehetnének. Viszont annyira még fiatal, hogy el tudjon merülni az olyan egyszerű dolgok adta felemelő pillanatokban, mint egy lufi levegőbe dobálása, amellyel saját magát és barátait is szórakoztatja.

A fotót 2014 februárjában az ország fővárosa, Iszlámábád külvárosában készítettem. Ekkor tárult elém ez a jelenet egy olyan szegény környéken, amely több száz afgán menekült család otthona. Ez csak egy a helyiek által „afgán telepnek” nevezett rengeteg tábor közül.

Abból a 20 évből, amióta fotózással foglalkozom, négy és felet töltöttem Pakisztánban. Itt az időm lényegében azzal telt, hogy minden nap elsétáltam az ehhez hasonló szegény környékekre, és dokumentáltam az itt élő menekültek mindennapjait. Igyekeztem sok időt tölteni ugyanazon a helyen, hogy jobban megismerjem az ott élőket, és részévé váljak a világuknak, elnyerjem a bizalmukat és a tiszteletüket. Csak így tudtam az ő szemükön keresztül látni saját mindennapi életüket.

A mai napig emlékszem az örömteli hangokra, amelyeket e pillanat megörökítése előtt hallottam. Épp az utcán sétáltam, és a tökéletes jelenetet kerestem a fotózáshoz, amikor meghallottam a közeli lányok és fiúk nevetését és kacagását. Azonnal elindultam abba az irányba, és a jutalmam ez a lenyűgöző felvétel lett.

A fotón szereplő gyerekek nagyszülei arra kényszerültek, hogy 1979-ben elhagyják a hazájukat, és Pakisztánban keressenek menedéket. Az országban több mint kétmillió afgán menekült él az 1979 és 1989 közötti szovjet megszállás és konfliktus óta.

Kezdetben a határ mentén telepedtek le, és csak utána költöztek át erre a területre, Pakisztán fővárosának peremére. Rokonaikkal és az afgán közösség többi tagjával együtt a menekültek sárból építettek otthont maguknak azokon a szabad területeken, amelyek végül ezekké a „telepekké” nőtték ki magukat, és amelyeket a gyerekek az otthonuknak hívnak.

Itt döbbenetes a szegénység. Ezek a gyerekek nem jutnak hozzá olyan dolgokhoz, amelyeket mi magától értetődőnek veszünk. Nem tudnak iskolába járni, mert a szüleik ezt nem tudják megengedni maguknak, a környéken pedig nincs sem áram, sem vezetékes víz.

Ami még ennél is rosszabb, 2023. november 1-jén a pakisztáni hatóságok lebontották ennek a környéknek a nagy részét az okmányokkal nem rendelkező migránsok és illegális telepek elleni erőszakos fellépésként.

A Pakisztánban végzett munkám, melynek során megörökítettem az itt élő afgán gyerekek mindennapjait, arra ösztönzött, hogy létrehozzam az Everyday Refugees Foundation elnevezésű holland nonprofit szervezetet. Ennek keretében finanszírozni tudunk egy iskolát, amely hozzájárul a lányok oktatásához, nem messze a fotó helyszínétől. Talán ezzel nem oldódik meg valamennyi problémájuk, de legalább biztosítani tudjuk nekik az oktatáshoz való alapvető jogot. Az iskola az „Encourage” (Ösztönzés) nevet kapta, és Iszlámábád külterületén található.

Tapasztalataim szerint egy konfliktus több szenvedést okoz a gyerekeknek, mint bárki másnak. Hiszen nem ők döntenek arról, hova szülessenek vagy milyen körülmények közé. Ahogy ezen a fotón is látjuk, a gyerekek szerte a világon ugyanazokra a dolgokra vágynak: biztonságra, vidámságra, boldogságra.

A képről sugárzó öröm és játékosság majdhogynem tragikusabbá teszi azt a valóságot, amelyben a gyerekek élnek. Hiszen a felszín alatt több millió ember története rejlik, akiket arra kényszerítettek, hogy hagyják maguk mögött az otthonaikat, a reményeiket, a családjaikat és az emlékeiket – mindezt azért, mert biztonságra vágytak. Ezt próbálom megjeleníteni a munkáimon keresztül.

Mindegy, hogy Londonban, New Yorkban, Amszterdamban vagy egy Iszlámábád külterületén lévő menekülttáborban vagyunk, mindannyian a boldogság vagy öröm apró pillanatait keressük. Sok dolog van, ami közös bennünk.

A Canon EOS 5D Mark III fényképezőgéppel készített képnek az „A Smile in the Rubble” (Mosoly a romok között) címet adtam. S hasonlóan azokhoz az örömteli pillanatokhoz, amelyeket egy menekült életének romjai között találunk, ez sem tartott sokáig. A lufi továbbrepült, a lány pedig utána eredt. Megtiszteltetésnek érzem, hogy én tehettem halhatatlanná ezt a jelenetet – és megoszthattam a világgal.

Tudj meg többet Muhammed Muheisen Canon nagykövetről 