Élet „Az év fiatal természetfotósa” díj elnyerése után

Amikor Marc Albiac tinédzserként beleásta magát a fotózás rejtelmeibe, édesapjával órákat töltöttek egy weboldalon, ahol vezető spanyol természetfotósok avatták be az érdeklődőket a képeik mögötti technikákba. Marc jól emlékszik, ahogy Mario Cea elmagyarázta, hogyan készített dupla expozíciót egy holdfényben fürdő bagolyról egyetlen képen. Néhány évvel később Marc már egy nagyobb fényképészeti kiállításon vett részt, ahol képeit Mario munkái mellett mutatta be. Marc azóta Canon nagykövetté vált, és számos elismerésben részesült, ideértve a tekintélyes „Az év fiatal természetfotósa” díjat is, amelyet 14 éves korában nyert el.

Az alábbiakban ő és egy másik nagykövetünk, a Belgiumban élő és alkotó, valamint „Az év természetfotósa – Új reménység portfólió” díj kétszeres győztese, Michel d'Oultremont mesél arról, hogy a verseny hogyan adta meg a kezdő lökést karrierjüknek, emellett tippeket is adnak azoknak a fiatal természetfotósoknak, akik szívesen a nyomdokaikba lépnének.

Marc Albiac: Még járni sem tudtam, amikor a szüleim már magukkal vittek a hegyekbe. Az édesapám szeretett képeket készíteni az ottani tájról és az állatokról. Amikor hétéves voltam, apám komolyabb fotós felszerelésre váltott, én pedig megörököltem a fényképezőgépét, egy Canon EOS 30D készüléket (a helyére mostanra a Canon EOS 90D lépett). Az állatok iránti szeretetem volt az elsődleges. A fényképezőgépre olyan eszközként tekintettem, amelynek segítségével hazavihettem magammal a természetet.

Michel d'Oultremont: Nálam egyértelműen a természet iránti szeretet volt előbb. Először a madárles volt a szenvedélyem, amit három évig elég intenzíven űztem. A fényképészet csupán egy közvetítő eszköz, amellyel megörökíthetem a vadvilágban tapasztalt kalandjaimat. Ez az eszköz lehetett volna akár a szobrászat vagy a festés is, de azokhoz nincs tehetségem. Az első képeimet egy mocsárban készítettem. Ott feküdtem a sárban, és vártam a vízimadarakat. A képekben nem volt semmi különleges, mégis csodálatos volt, hogy hazavihettem ezeket a pillanatokat. A mocsár alig egy mérföldre volt a házunktól, így kényelmesen meg tudtam oldani. Egy Canon EOS 400D géppel (a helyére mostanra a Canon EOS 850D lépett) és egy húszéves EF 300mm f/4L USM objektívvel (a helyére mostanra a Canon EF 300mm f/4L IS USM lépett) kezdtem.

Michel: Minden versenyen szükség van szerencsére. Szerencsésnek kell lenned ahhoz, hogy kiválasszanak, de ahhoz is, hogy nyerj. Én elég szerencsés voltam ahhoz, hogy kétszer is elnyerjem ezt a díjat. Ez megtiszteltetés számomra, és örülök, hogy a zsűrinek és a közönségnek is tetszik az, ahogyan a vadvilágot látom.

Marc: Sosem azért fotóztam, hogy versenyeket nyerjek. Azért fotózom, mert ezt szeretném csinálni. Szerintem ebben rejlik a titok. A győztes képet a nagymamám kertjében készítettem. Ahol az időd java részét töltöd, ott fogod elkészíteni a legjobb felvételeidet. Ha az otthonodhoz közel dolgozol, nem kell azon idegeskedned, hogy néhány nap múlva repülőre kell szállnod. Ha pedig az első nap nem sikerül olyan képet készítened, amivel elégedett vagy, másnap is visszamehetsz.

Marc: Még most, 22 évesen is elég félénk vagyok, akkor pedig 15 éves voltam, úgyhogy eléggé izgultam. Mégis egy álmom vált valóra. Tavasszal kaptam meg az e-mailt, amelyben tudatták velem, hogy nyertem, a díjátadóra pedig csak ősszel került sor, így hat hónapon keresztül senkinek sem mondhattam el a hírt.

Természetesen más versenyekre is beneveztem, de azokon nem nyertem. A fényképészetben az egyik legjobb dolog a szubjektivitás. Előfordulhat, hogy egy adott kép az egyik embernek tetszik, a másiknak pedig nem – a versenyek is ugyanilyenek. Az kell, hogy a zsűrinek jobban tetsszen a képed, mint a többi, ez azonban nem azt jelenti, hogy a kép bármivel is jobb vagy rosszabb a többinél.

A természetfotózáshoz hasonlóan a fotós versenyeknél is elengedhetetlen a kitartás. A természetfotózásnál nagyon fontos az állhatatosság, mivel az esetek többségében az állatok fel sem bukkannak, és üres kézzel kell hazamenned. Ha azonban nem adod fel, és megdolgozol az elkészítendő képért, így nagyobb esélyed van ezt elérni, mint úgy, hogy otthon maradsz.

Michel: Nagyon meglepődtem. Fiatal fotósként csodálattal figyeltem „Az év természetfotósa” díj nyerteseit. Nagyon jólesik és igen hízelgő, hogy elmondhatom magamról, a képeimet beválasztották a világ legjobbjai közé.

A kitartás a legfontosabb, soha, de soha nem szabad feladni. Optimistának vallom magam, és elég makacs is vagyok, így ha egy állatot nem abban a gyönyörű fényben látok, amit keresek, akkor újrakezdem abban a reményben, hogy egyszer sor kerül arra a találkozásra, amit megálmodtam. Volt egy képem, amelyet három éven át számtalan versenyre elküldtem, és 2014-ig egyetlen egyszer sem választották ki – nekem nagyon tetszett, és úgy gondoltam, jó lehetőségek rejlenek benne.

A győzelem hogyan adta meg a kezdő lökést a természetfotós pályafutásototoknak?

Michel: Sokszor fotózom „érzésből”, tehát nem aggódom túlságosan azon, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Nem vesződöm jelenetek beállításával, egyszerűen csak úgy örökítem meg a dolgokat, ahogy vannak. A vadvilágban tapasztalt kalandok lehetővé teszik, hogy megörökítsem az érzéseimet, amikor szemtől szemben állok egy vadállattal.

Marc: Én továbbra sem látok egyetlen konkrét stílust a képeimen. Az egyes állatokról különböző stílusú képeket próbálok készíteni – van köztük dokumentumfotó és művészibb alkotás, némelyik fekete-fehér, a másik pedig színes, készítek közeli felvételeket, és vannak, amelyeken az adott állat élőhelye látható. A gerinces állatok, vagyis az emlősök, madarak, hüllők és kétéltűek fotózása érdekel a leginkább. Meg kell ismerned őket, az élőhelyüket, és hogy hol találkozhatsz velük.

Marc: Igen. Van olyan hiba, amelyet a mai napig elkövetek. Ha például meglátok egy állatot, amelyet szeretnék lefényképezni, idegeskedni kezdek, és próbálok közelebb menni. Ez néha azzal jár, hogy az állat elszalad, én pedig nem tudom elkészíteni a képet.

Michel: Én az állatokra való várakozást emelném ki. Ahhoz, hogy az állatokat a megzavarásuk nélkül tudjuk megfigyelni, a természet beható ismerete és rengeteg türelem szükséges. Ezt viszont már nagyon fiatalon megtanultam. Bármilyen területről legyen is szó, végtelenül türelmes vagyok, ami azt jelenti, hogy kevés dolog tud felidegesíteni, és mindig optimistán látom a világot.

Michel: A fiatal természetfotósok túl gyorsan akarnak milliónyi lájkot kapni a közösségi oldalakra feltöltött képeikre. Véleményem szerint ennek a versengésnek véget kell vetni, mert ha az ember egyre többet és többet akar, a végén valami olyasmit csinál a terepen, ami megzavarja az állatokat.

Marc: A legnehezebb az, hogy találj valakit, aki kivisz a terepre. Nekem szerencsém volt, mert a szüleim mindig is imádták a hegyeket és az állatokat, de vannak olyan barátaim, akik nem tudják ezt megoldani. Ha egy nagyvárosban, például Barcelonában élsz, kevesebb az esélyed, hogy sokféle állatot figyelhess meg.

Michel: Tanuljatok, olvassatok, és értsétek meg az állatokat, mielőtt le akarnátok fotózni őket. Ez rendkívül fontos. Az állatoknak és a környezetüknek nyugodtnak és zavartalannak kell lennie. Ha a fotó kedvéért elijesztesz egy állatot, a fotó sem lesz túl megnyerő.

Marc: Azt fotózd le, amit szeretnél, úgy, ahogyan szeretnéd. Ha fekete-fehér felvételt készítenél, készíts fekete-fehér felvételt. Ha teleobjektívvel szeretsz fotózni, fotózz teleobjektívvel. Ne akarj megfelelni az elvárásoknak – olyan fotókat készíts, amilyeneket te szeretnél.


Írta: Rachel Segal Hamilton