A vadon megszelídítése: a tökéletes szabadtéri kalandfotó nyomában

Legyen szó sziklaszirtek megmászásáról, tavi kajakozásról vagy vadvízi úszásról, a természet lágy ölén kínálkozó sporttevékenységek kimeríthetetlen lehetőségeket biztosítanak a rettenthetetlen fotósok számára.

Ezeknek a kreatív fotósoknak a táborát gazdagítja Anna Blackwell, az Egyesült Királyságban élő túrázó, fotós–filmes, író és szónok, aki megszállottan feszegeti saját határait – voltaképpen egy egész karriert épített erre, ugyanis olyan vezető túrafelszerelés- és túraruházati márkák számára készít fotókat és videókat, mint amilyen a Lowe Alpine és a Peak UK. Elképesztő kalandjai közé sorolható többek között az, amikor 1600 kilométert gyalogolt végig Francia- és Spanyolországon a középkori zarándokutakat követve, amikor 4000 kilométert tett meg kajakkal 11 országot és öt fővárost érintve, vagy amikor megmászta az észak-afrikai Toubkal-csúcsot.

„Az egyik legelső kalandom során elkezdtem fotózni és blogot írni – főleg azért, hogy a barátaim és családtagjaim lássák, hogyan haladok előre a hosszú gyalogtúra alatt” – feleli Anna arra a kérdésre, hogyan vált a hobbija hivatássá. „Ez még néhány éven át így ment. A kalandjaimat online osztottam meg a képeimen és az írásaimon keresztül, és egyre több követőm lett. Hamarosan rendezvényeken, fesztiválokon, sőt, cégeknél és iskolákban is meséltem a kalandjaimról. Ezt követően több márkát is megkerestem azzal, hogy szívesen együttműködnék velük a legközelebbi utaimon, így fokozatosan sikerült elegendő bevételre szert tennem a fotózáshoz, az íráshoz, a kalandfilmek készítéséhez, az előadásokhoz és a közösségi oldalakon való jelenléthez, míg végül egy teljes munkaidős állás kerekedett ki belőle.”

Legutóbbi túrázós-kempingezős kalandja során Anna a kedvesével, Sammel és a kutyájával, Bilbóval vette célba az angliai Dartmoor északi részét övező sziklás vidéket, és ehhez útitársként egy Canon EOS R6 fényképezőgépet, valamint két objektívet – a Canon RF 24-105mm F4-7.1 IS STM és a Canon RF 50mm F1.8 STM modellt – is magával vitt. Nemcsak arról mesélt, hogy miért szeret kiszakadni a hétköznapokból, de a bevált tippjeit is megosztotta a vadonban való túrázáshoz, továbbá azt is elárulta, hogy látványos fotókkal hogyan lehet életre kelteni kedvenc kalandjainkat.

Anna, Sam és Bilbo egy Belstone nevű falucskából indult felfedezni Észak-Dartmoort, mert onnan csodás utakon lehet eljutni a ’tor’-nak nevezett különleges sziklaképződményekhez. Annát mindig is érdekelték ezek a monumentális, szabadon álló, sziklás kiszögellések.

„Ez Dartmoornak az a része, amely teljesen új volt számomra, úgyhogy alig vártam, hogy felfedezzem. Az ember csak végigsétál ezen az idilli falucskán, és már ott is van kint a lápon” – meséli. „Érintetlen és mindentől távoli benyomást keltett, nekem pedig pontosan az ilyesmi a gyengém.

„A túrázás valódi szenvedély nálam” – folytatja. „Imádom, amikor egy jó nehéz hátizsákkal a hátamon barangolhatok. Nem az a lényeg, hogy viszonylag gyorsan eljussak valahova – hanem az, hogy a maga teljességében méltányoljam a helyek békéjét. Túráztunk, aztán felállítottuk a sátrat, és a szabadban éjszakáztunk.”

Anna természetjáró hajlama egyrészt abból fakad, hogy családjával mindig is szerettek kirándulni és túrázni, másrészt svéd gyökerei is magyarázatot adnak rá. „Az édesanyám svéd, és úgy látom, hogy a svéd kultúrának igen szerves részét képezi, hogy az emberek sok időt töltenek a szabadban és méltányolják a természetes környezetet. Úgy nőttem fel, hogy sokat kirándultunk és kalandoztunk. Bárhol jártunk is Svédországban, mindig elmentünk kenuzni, kempingezni, piknikezni. Szóval, azt hiszem, már kicsi gyerekkoromtól az életem meghatározó részét képezték ezek a dolgok.”

Annának ugyan volt társasága a dartmoori kiránduláson, de gyakran utazik kíséret nélkül. Például 2020 őszén egyedül járta be Svédország sarkvidéki részét (lásd a fenti képet). „Ha a dolog lélektani oldalát nézzük, azért szeretek egyedül kalandozni, mert ez egy semmihez sem hasonlítható élmény” – magyarázza. „Volt, hogy 10 napon keresztül nem láttam más lábnyomot a sajátjaimon kívül. Amikor az ember egyedül van, akkor egyedül éli meg a felemelő pillanatokat, de egyedül is kell megküzdenie a nehézségekkel. Ha mondjuk igazán rossz napod volt, nincs meg a kellő motiváció, éhes vagy és fáradt, akkor te magad felelsz azért, hogy átvészeld mindezt. De a legvégén jó érzés azt tudni, hogy egyedül jutottál el épségben A pontból B-be.”

Viszont fotózási szempontból hasznos lehet, ha valaki elkísér bennünket az útra. „Ilyenkor sokkal könnyebb fotózni a dolgokat, mivel automatikusan ott van egy alany” – mondja Anna. „Ez Bilbóról is elmondható, hiszen gyakran szerepel a fotóimon. Ha egy másik ember vagy egy kutya is a táj része, a kép a klasszikus tájfotóktól eltérően jobban meg tud szólítani.”

Amikor megkérdezzük tőle, hogy melyik volt előbb, a fotózás iránti vagy a túrautak iránti szenvedélye, Anna egy pillanatig sem habozik. „Először a fotózásba szerettem bele” – áradozik. „A nagypapám fantasztikus fotós volt, az ő fotóalbumait lapozgatva nőttem fel, és ez már kora gyermekkorban megszerettette velem a fotózást. Az első fényképezőgépemet 15 évesen kaptam, és az iskolában fotózást is tanultam. De az első pár kalandomat mégsem örökítettem meg. Néhány évnek el kellett telnie, mire ezt a két dolgot összekapcsoltam egymással.”

Amikor Anna dokumentálja a túráit, mindig ügyel rá, hogy rugalmasan álljon a dolgokhoz, minimális felszerelést vigyen magával, menet közben pedig találékony legyen. A lenyűgöző panorámák megörökítése mellett azt javasolja, hogy érdemes a mikropillanatokat is lefotózni vagy -filmezni, például azt, amikor felvesszük a hátizsákot, rögzítjük a sátorszegeket, egy bögre forró csokit kortyolgatunk – szerinte ezek komoly értéket adnak hozzá a képeken keresztüli történetmeséléshez.

„Imádom, hogy a kalandjaim történeteket mondanak el” – fogalmaz. „Gyakran vagyok teljesen egyedül távoli helyeken, de tulajdonképpen ezt szívesen osztom meg másokkal, és a fotózás fantasztikus eszköz az ilyen élmények átadásához.

„Ezen a túrán, az ún. kék órában megrögzötten próbáltunk jó fotókat készíteni a fejlámpáról, a gőzölgő forró csokiról vagy az éppen forrásban lévő vízről, mert kreatívan akartuk megörökíteni ezt a napszakot.”

Az sem jelentett gondot, amikor gyenge fényviszonyok mellett Anna megfeledkezett az állványról, mert segítségére voltak a Canon EOS R6 olyan funkciói, mint a nagy sebességű rögzítés, és a képstabilizáló rendszer előnyeit is ki tudta használni.

„A stabilizálás és a 20,1 megapixeles felbontás elképesztően hasznosnak bizonyult a kék órában, mert sajnos elfelejtettünk állványt vinni magunkkal. Aztán kiderült, hogy nincs is rá szükségünk, mert a fényképezőgép lenyűgözően kezelte azt, hogy kevés a fény” – meséli.

Betartva a kevés holmival való utazás maximáját, Anna többnyire csak egy objektívet visz magával, de olyat, amelyik kellően sokoldalú a portéfotókhoz és a nagy tereket átfogó tájfotókhoz is. Ennek például a könnyű Canon RF 24-105mm F4-7.1 IS STM a nagymestere.

„Imádom az olyan objektíveket, mint amilyen ez is, mert nagy rugalmasságot biztosítanak. A 24 mm nagyszerűen bevált a Bilbóról készült közeli felvételekhez, de néhány tájképet is jobban be tudtam fogni vele. Amikor utazom, lényeges szempontnak tartom, hogy egyetlen objektívvel mindent meg tudjak oldani.”

Komoly kihívást jelent olyan felszerelést találni, amely képes megfelelni Annának és a kalandjai során felmerülő, előre nem látható körülményeknek.

Amikor például nemrég sítúrára ment Finnország sarkvidéki térségébe, -22 ºC-os hőmérséklet várta. „Ilyen alacsony hőmérsékletek mellett minden sokkal nehezebb, a sílécek felcsatolásától kezdve a nasiszünetek beiktatásáig” – magyarázza. „Ilyenkor a fotózás, ha a hatékonyság felől nézzük, felér egy katonai művelettel, úgyhogy ügyelni kell rá, hogy a kezek minél kevesebbet legyenek a hidegben, hogy aztán újra mozgásba lendülhessünk.

Anna azonban állítja, hogy megéri dokumentálni az ilyen élményeket.

„A szabadtéri sportok fotózásában az a legjobb, hogy ezek az emlékek örökre szólnak. Ma is gyakran előveszem az első kalandjaim alkalmával készült fotókat, és pontosan fel tudom idézni, hol voltam, mit éreztem, kivel voltam. Ennek elképesztő ereje van.

„Az ilyen kalandok egyik hátulütője az, hogy néha ott a kényszer az emberben, hogy bizonyos fotók elkészüljenek. Voltak olyan utaim, amikor azt hittem, csodálatos lesz az idő és igazán inspiráló tartalmakat fogok majd készíteni elképesztő hegyi környezetben, aztán 10 nap szakadó esőt fogtam ki. Ilyen körülmények mellett kihívást jelenthet a fotózás, mivel nem tudsz hazamenni átöltözni és megszárítani a fényképezős cuccaidat, hiszen egy sátorban vagy, ahol esélyed sincs szárazon tartani a holmijaidat. Többek között ezért is szeretem nagyon a Canont, mert a fényképezőgépem ennyire adaptív.”

Azoknak, akik már alig várják, hogy belevágjanak saját felejthetetlen kalandjaikba, de nem igazán tudják, hogyan kezdjenek neki, Anna a következőt javasolja: „Ha az önbizalomhiány jelenti az akadályt abban, hogy megvalósítsd a kalandokat, ne érezd kínosnak, hogy kicsiben kezded a dolgot, mert a bátorság idővel megjön. Például szervezz éjszakai táborozást a barátaiddal vagy olyasvalakivel, aki tudja, mit csinál, vagy kirándulj nappal egyedül valamilyen új helyen, hogy hozzászokj, hogy csak magadra számíthatsz. A tanfolyamok szintén remek lehetőséget kínálnak a képességek fejlesztéséhez és új túratársak megismeréséhez. Végezetül pedig ne félj hibázni. Még a hozzánk hasonló profik is elszúrnak időnként dolgokat – ha levonod a megfelelő tanulságokat, akkor nem számít hibának.”

A végén azt fogod érezni, hogy megérte beleugorni az ismeretlenbe.

„Számomra a kalandok ma is az egyik legjobb módját jelentik a mókuskerékből való kilépésnek és a feltöltődésnek. Főleg azok a kalandok, amelyeknek egyedül vágok neki, még ha csupán egyetlen napot töltök is azzal, hogy felfedezzek egy új helyet” – összegzi Anna. „Ezek az utak ösztönzőleg hatnak a kreativitásomra és a motiváltságomra, úgyhogy akkor is szükségem lenne rájuk, ha történetesen nem ez lenne a munkám.”

Szerző: Lorna Dockerill